Tegnap Orbán Viktor bejelentette 29 pontos javaslatcsomagját az "új gazdasági rendszerről". A csomag bejelentését megelőző napokban számos találgatás jelent meg arról (pl. itt és itt), hogy az új Kormány által beígért gazdasági fordulat beindításához szükséges költségvetési mozgásteret a magánnyugdíjpénztárak "államosításával" teremtették volna meg. Erről a találgatásról az EconMatters blogban is szó esett, illetve egy érvelés jelent meg az államosítás helyett egy államilag vezérelt költségcsökkentés beavatkozást javasolva. A csomag bejelentését megelőző este kiszivárgott, hogy szó sincs valódi államosításról, a Hírszerző arról adott hírt, hogy pusztán "virtuális államosításról" került szóba egy a magánnyugdíjpénztári befizetéseket továbbpumpáló köztes állami nyugdíjalap létrehozása útján, amely lehetővé tenné, hogy a magánnyugdíjpénztári befizetések költésvetési bevételként legyenek figyelembe véve. Egy kicsit később Somi András a portfolio.hu-n közölte azt az értesülést, hogy az IMF és az EU képviselői elvágták a költségvetési mozgástér kiterjesztését a "magánnyugdíjpénztári trükk" mentén. Az utolsó értesülések végül is igaznak bizonyultak, a 29 pontos csomag nem támaszkodik a magánnyugdíjpénztári trükkre. De mi is lett volna ez a trükk pontosan? És ami talán még érdekesebb, lenne-e racionális érvelés a magánnyugdíjpénztári befizetések költségvetési bevételként való feltüntetése irányában? Előre bocsátom, hogy a véleményem szerint létezik ilyen racionális érvelés.

Az ezer sebből vérző uniós szintű fiskális szabályozás alapdokumentuma az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezmény tökéletlen mutatókra koncentrálva kivánja korlátozni a tagállamok fiskális mozgásterét. Az államadósság GDP arányos mértéke mint mutató csak az explicit módon kibocsátott államadósságot veszi figyelembe, de az állami jóléti rendszerek által folyamatosan termelt állami ígéreteket, az implicit államadósságot nem. Az állami nyugdíjrendszerek implicit állami adósságállománya talán a legnagyobb falat. Egy-egy nyugdíjjárulék befizetés nem pusztás bevételt jelent az államháztartás társdalombiztosítási alrendszerének, hanem egyszerre egy növekményt a jövőbeli nyugdíjkifizetésekben testet öltő állami kötelezettségállományban is. A létező demográfiai folyamatok mellett minden egyes befizetéshez kötődően a vonatkozó jövőbeli TB nyugdíjkifizetésfolyam jelenértéke magasabb, mint a kapcsolódó - jelenben teljesülő -járulékbefizetés. Paradox módon az állam implicit adóssága folyamatosan növekszik az állami nyugdíjpillérbe való járulékbefizetéseknek köszönhetően. Az állam implicit adósságának a növekedését az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum nem korlátozza. Mi több indirekt módon még ösztönzi is a magas implicit államadósság fenntartását azon államok körében, amelyek korábban megreformálták a nyugdíjrendszerüket egy fedezett nyugdíjpillér bevezetése által.

Hogyan is viszonyul egy fedezett nyugdíjpillér bevezetése az implicit államadósság felhalmozódásához? Először is a fedezett nyugdíjpillér a konstrukciójából fakadóan nem keletkeztet implicit államadósságot. A fedezett pillér vagyona és kötelezettségei megegyeznek egymással, annak jövőbeli nyugdíjkifizetései pontosan akkorák lesznek, mint amekkora kifizetésekre a megtakarítások forrást teremtenek az egyén szintjén. Amikor a fedezett nyugdíjpillér bevezetésre kerül akkor egy hosszú költségvetési pénzügyi áltmenet veszi kezdetét. Egyrészt amennyiben a fedezett pillér bevezetésével párhuzamosan a többnyire növekvő implicit államadósságpálya mentén működő társadalombiztosítási pillér időskori jövedelemhelyettesítési várománya ("mandate") csökken akkor a fedezett pillér bevezetése legalábbis lelassítja az implicit államadósság felhalmozódásának az ütemét. A fedezett pillér bevezetése tehát a felelős költésvetési gazdálkodás irányába ható intézkedés. A fedezett pillér bevezetése azonban az államháztartási hiány mértékére felfelé ható pressziót fejt ki pótolni kell ugyanis azokat a reform után a magánnyugdíjpénztárakba folyó járulékbefizetéseket, amelyek a reform előtt a folyó nyugdíjkifizetéseket finanszírozták a felosztó-kirovó rendszerű TB nyugdíjpillérben. A folyó TB nyugdíjkifizetések finanszírázához szükséges immár hiányzó forrásokat alapvetően két módon lehet előteremteni. A közgazdászok által tipikusan kívánatosnak talált megoldás szerint az államháztartás más területein érvényesített kiigazítás által kell előteremteni a szükséges forrásokat. A megoldás kézenfekvő, de alapvetően azt sugallja, hogy a problémát át kell tolni egy más közpolitikai területre és azt annak problémájává kell tenni. Az ellenpontként kínálkozó megoldás az, hogy az állam elfogadja az államháztartási hiány magasabbra emelkedését éppen a nyugdíjreform által okozott átmeneti finanszírozási igény mértékének megfelelő összegben. Ugyan sok érvet lehet felhozni a kiigazításból való finanszírozás dominanciája mellett, de a hiányból való finanszírozás sem (teljesen) felelőtlen magatartás a szélesebb értelemben vett állami kötelezettségek dinamikája alapján. A nyugdíjrendszer implicit államadósságának a növekedési üteme ekkor is csökken! Ezzel párhuzamosan az államháztartási hiány megnövekedése egy hosszú átmeneten keresztül oda vezet, hogy az implicit államadósság egy része explicit államadóssággá konvertálódik. Most már tehát látjatjuk, hogy miért is bünteti a költégvetési gazdálodás szempontjából felelős nyugdíjreformokat végrehajtó tagállamokat az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum, amely csak az explicit adósságállomány és az államháztartási hiány mértékeit korlátozza az implicit államadósság dinamikájára való tekintet nélkül.

Az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezmény ezen súlyos hibája nem újkeletű felismerés. A korábbi vita e tárgyban egy elégtelen kompromisszumhoz vezetett, amely szerint a magánnyugdíjpénztári befizetéseket egy rövid (a nyugdíjreform átmenetek időtávjához képest feltétlenül rövid) átmeneti időszakon keresztül lineárisan csökkenő mértékben le lehetett vonni az államháztartási hiányból. Sajnos a költségvetési könyvelők, statisztikusok és nyugdíjközgazdászok egymást meg nem értő diskurzusából nem jött ki olyan eredmény, amely az implicit adósság dinamikáját is figyelembe veszi egy-egy állam államháztartási pozíciójának és intézkedéseinek az értékelésekor.

A fenti érvelés szerint a magyar Kormány legitim módon igyekezhetett volna az EU szintű megoldás hiányát egy magyar "költésvetéskönyvelési innovációval" megoldani és a magánnyugdíjpénztári bevételeknek legalább egy részét államháztartási bevételként feltüntetni. Ez egy a maitól különböző helyzetben egy Orbán Viktornak testhezálló konfliktus felvállalását is jelenthette volna Brüsszellel szemben a "magyar érdekek érvényesítése érdekében". A mai helyzetben azonban amikor a magyar költségvetési finanszírozása az IMF és az EU jóváhagyásától és hiteleitől függ (és ez akkor is igaz ha ma már újra ki tudunk bocsátani államkötvényeket) akkor a magyar Kormány nem volt abban a helyzetben, hogy szembemenjen az IMF és EU delegációk véleményével. A lengyel Kormány különben hasonló meccseket igyekszik játszani Brüsszellel. Itt jegyzem meg, hogy Lengyelország is bevezetett egy fedezett nyugdíjpillért, így az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum számukra is olyan ösztönzőket teremt, amelyek a korábbi felelős reformok visszafordítása irányába hatnak. Szerintem az sem pusztán a történelmi lengyel-magyar barátságnak volt betudható, hogy a kormányfő első hivatalos útja Lengyelországba vezetett. Az az út valójában Brüsszelbe vezetett Varsón keresztül ahol egyeztetni lehetett, hogy a lengyelek hogyan igyekeznek érvényesíteni a pozíciójukat Brüsszel irányában.

Semmiképpen sem szeretném azt sugallva lezárni ezt a blogbejegyzést miszerint helyesnek tartanám ha magyar Kormány komoly erőfeszítéseket fektetne a jövőben egy olyan egyedi könyveléstechnikai megoldás elfogadtatása érdekében, amely lehetővé teszi a magánnyugdíjpénzári befizetések államháztartási bevételként való nyilvántartását. Éppen ellenkezőleg azt javasolom, hogy a magyar Kormány olyan EU szintű megoldás érdekében szálljon síkra, amely úgy jutalmazza a helyes irányú nyugdíjreformokat végrehajtó tagállamokat, hogy az implicit állami kötelezettségek dinamikája is tényezővé válik az egyes tagállamok fiskális pozíciójának értékelésekor. A helyzet most kedvezővé lesz, mert az EU szintű fiskális szabályozás nyilvánvalóan újragondolásra szorul a görög válság tükrében. A hasonló érdekű magyar és lengyel kormányzatok összehangolva emelhetnék ezt az ügyet az EU napirendjére az egymást követő magyar és lengyel EU soros elnökségi időszakok alatt.