EconMatters

Minden bizonnyal javította Oszkó Péter politikai befolyásoktól független szakértői megítélését, hogy Orbán Viktor 29 pontos csomagja bejelentését követő napon a miniszterelnök beszédét zseniális politikai beszédként aposztrofálta, amely egyszerre nyugtatta meg a piacokat és lelkesítette a kormánypártokra szavazókat. Bár az MTV Ma Reggel című műsorában készült interjú a csomag tartalmával kapcsolatos bizonytalanságokra is felhívta a figyelmet mindent összevetve Oszkó nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy a csomag akár jó is lehet. (Talán a közönségre is figyelemmel az ATV Jam című műsorában Bánó Andrással beszélgetve már egy fokkal kritikusabb hangot ütött meg Oszkó.) A nyilván nem a gazdaságpolitikai vitákat élesíteni szándékozó interjú kapcsán most mégis egy olyan Oszkó állításra szeretném felhívni a figyelmet, amellyel érdemes vitába szállni. A volt pénzügyminiszter az egykulcsos adó híveként állította be magát, de azt is állította, hogy az egykulcsos SZJA nem javítja a foglalkoztatottságot, azt az alternatívaként felmerülő járulékcsökkentéssel lehetne elérni.

Magamat nem sorolom az egykulcsos SZJA feltétlen hívei közé. Egy olyan adórendszerben ahol a vagyoni típuaú adók súlya minimális, a fogyasztást terhelő adók regresszívek (mert az alacsonyabb jövedelműek a jövedelmük nagyobb hányadát fordítják fogyasztásra) lenne értelme progresszív típusú jövedelmi adókkal az adórendszer egészét lineárissá tenni. Persze egy második magasabb adókulcsnak nem a jövelemeloszlás derekánál, hanem inkább annak 75-85 %-os magasságánál kellene belépnie. Vegyük észre, hogy a másik jövedelmi típusú adó - a társasági adó - effektíve kétkulcsos progresszív adóvá válik a 29 pontos csomagban által kiterjeszteni javasolt 10%-os kedvezményes adókulcs révén ha a nagyobb vállalkozások tulajdonosait gazdagabbaknak tételezzük fel, mint a kis- és közepes vállalkozások tulajdonosait. Mindazonáltal fogadjuk el, hogy lehet indokolni az egykulcsos SZJA bevezetését mind "a gazdasági növekedés beindításának" a szükségességével, mind annak a söralátétes adóbevallási egyszerűsítési ígérettel való konzisztens mivolta miatt. Egy adójóváírás nélküli rendszerben ahol a kifizetéseknél levonják az egységes SZJA kulcsnak megfelelő adóelőleget az adóbevallás szükségtelenné válik. Azt majd a családmérettől függő preferenciális elem megjelenése teheti megint szükségessé. De maradjunk a tárgynál, tehát egykulcsos SZJA lesz Magyarországon.

Hogyan is szól a leegyszerűsített érvelés amellett, hogy az egykulcsos SZJA nem ösztönzi a foglalkoztatást míg a járulékcsökkentés igen? Egyszerű; mind az SZJA mind a járulékok a munkából származó jövedelmeket terhelik, de az SZJA az munkavállalókra a járadékok többnyire a munkáltatókra rónak ki terheket. Mivel munkahelyeket a munkáltatók teremtenek ezért az ő terheiket kell csökkenteni a foglalkoztatás növekedése érdekében. Jól hangzik, de vajon tényleg megállja a helyét ez az érvelés?

A közgazdasági elmélet szerint kompetitív munkaerőpiaci körülmények közepette a munkáért annak határtermékét fizetik ki kompenzáció gyanánt. A munkabérekre kivetett adók és járulékok bonyolítják a helyzetet. A munkáltatót a bérekre vonatkozó döntései meghozatalánál pusztán az érdekli, hogy a munkaerő bruttó költsége hogyan viszonyul a vállalati tevékenység jövedelmezőségéhez. A munkavállalót ellenben pusztán az érdekli, hogy az összes levonás utáni nettó bére mekkora, illetve esetleg az, hogy a fizetett járulékokért milyen befiztésarányos szolgáltatásra számíthat majd (pl. jövedelemfüggő nyugdíj.)

A bruttó munkaerőköltségre fókuszáló munkáltató és a nettó bérre hegyező munkavállaló megállapodását az alkupozícióik is befolyásolják. A könnyen "lecserélhető" munkavállalóknak a munkára rakódó összes terhet le kell nyelniük; ez SZJA vagy járuléknövekedés esetén csökkenő (reál)bérben ölt testet, míg a jobb alkupozíciójú munkavállalók el tudják érni, hogy a munkáltató állja a munkát terhelő elvonások egy részét.

Összességében tehát az adóék egésze - azaz a bruttó munkaerőköltség és a nettó bér különbsége idérve az SZJA és járulékelvonásokat is - számít akkor amikor a munkát terhelő adó- és járulékváltozások munkavállalókra és munkáltatókra való hatásait elemezzük. Ezzel szemben az, hogy az adó- és járulékelvonást kinek kell fizetnie jogi értelemben nem vagy kevéssé számít. Ez utóbbi paradoxon úgy érthető meg, hogy figyelembe vesszük a (reál)munkabéreken keresztül történő alkalmazkodást is.

Pusztán elméleti szempontból tehát Oszkó Péternek nincs igaza, az egykulcsos SZJA és az általánosan is csökkenő SZJA kulcs ha nem is azonnal, de rövid alkalmazkodási időszak után a munkáltatói terheket is csökkenti és így az ugyanúgy ösztönözheti a foglalkoztatást, mint a járulékok csökkentése. Az SZJA csökkentés egy részét bizony a munkáltatók lenyelhetik és le is fogják nyelni. (Ezen a ponton megérne némi elemzést, hogy a járulékcsökkentésnek az olyan formája - pl. a nyugdíjpénztári befizetések csökkentése -, amely a jövőbeli jövedelmek csökkenéséhez vezet hogyan hat a racionális munkavállalók magatartására, de a vonatkozó eszmefuttatás nem fér bele ebbe a bejegyzésbe. Röviden csak annyit, hogy ez az érvelés is Oszkó állítása ellen szólna.)

Ha az SZJA csökkentés és a járulékcsökkentés alternatívák a foglalkoztatás ösztönzésében akkor érthető, hogy miért az SZJA-hoz nyúl a Kormány néhány héttel a megalakulása után. Az SZJA a költségvetés általános bevételeként jelenik meg, a munkát terhelő járulékok pedig bizonyos állami alrendszereket finanszíroznak, mint az egészségügyi ellátórendszer, a nyugdíjrendszer vagy a foglalkoztatottság javítására hivatott aktív munkaerőpiaci szolgáltatások rendszere. Helyes tehát ha a járulékmértékek változtatására vonatkozó döntések az általuk finanszírozott alrendszerek átalakítására vonatkozó döntésekkel együtt születnek meg. Ezen rendszerek átalakítására vonatkozó részletes elképzeléseivel a Kormány még aligha álhatott volna elő.

Persze a közgazdasági elmélet és az egykulcsos adókhoz kötődő empírikus tapasztalatok nem feltétlenül fedik egymást. A hazai munkaerőpiac kompetitív mivolta is csak egy vad feltételezés, a reálbéreken keresztül megvalósuló alkalmazkodás sebessége is kérdeses, tehát Oszkó pozíciója mellett is hozhatóak fel érvek. Nézzük hát mit mondanak az egykulcsos adó bevezetésének hatásait elemző empírikus tanulmányok. A talán egyik legátfogóbb elemzést a Valutaalap három munkatársa Michael Keen, Yitae Kim és Ricardo Varsano tették le. A szerzők a foglalkoztatásra vonatkozó hatást ugyanolyan vitathatónak és kis volumenűnek értékelik, mint azt a vonatkozó irodalom különben a járulékcsökkentésre vonatkozóan is teszi és példálóznak azzal, hogy a munkaerőpiaci kínálati ösztönző hatás nem volt mérhető az orosz egykulcsos jövedelemadó bevezetéséhez kötődően. Azonban vannak más érdekes és markáns empírikus vonatkozások is. Kiderült például, hogy a feketegazdaság fehéredéséhez az egykulcsos adó tényleg hozzájárult Oroszországban és azt sem biztos, hogy a "flat tax" az alacsonyabb jövedelműeket terheli a magasabb jöveleműeknek kedvezve. Az egykulcsos adó újraelosztási hatása legalábbis kétséges és a gazdaság fehéredésén keresztül az progresszív adóktól elvárt újraelosztási hatást is fejthet ki.

Összefoglalva továbbra is vitatkozom Oszkó Péter véleményével, hogy az egykulcsos adó egyáltalán nem, míg a járulékcsökkentés feltétlenül a foglalkoztatás javulása irányába hat. Ha akár az SZJA vagy a járulékok csökkentésének van foglalkoztatási hozadéka akkor az némi reálbéralkalmazkodási időszak után hasonló hatás persze csökkentés mértékétől függően. A hivatkozott interjúban Oszkó Péter egy olyan állítást is tett, hogy amennyiben az adójóváírás kivezetése a SZJA-ból a minimálbér emelése nyomán nem vezet majd a legalacsonyabb jöveledelműek reálbérének a csökkenéséhez akkor az a vállalkozói terhek növekedésén keresztül a foglalkoztatási helyzet javulása ellen hat. Ennek az állításnak a kivesézése is megérne néhány szót, de ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz.

Tegnap Orbán Viktor bejelentette 29 pontos javaslatcsomagját az "új gazdasági rendszerről". A csomag bejelentését megelőző napokban számos találgatás jelent meg arról (pl. itt és itt), hogy az új Kormány által beígért gazdasági fordulat beindításához szükséges költségvetési mozgásteret a magánnyugdíjpénztárak "államosításával" teremtették volna meg. Erről a találgatásról az EconMatters blogban is szó esett, illetve egy érvelés jelent meg az államosítás helyett egy államilag vezérelt költségcsökkentés beavatkozást javasolva. A csomag bejelentését megelőző este kiszivárgott, hogy szó sincs valódi államosításról, a Hírszerző arról adott hírt, hogy pusztán "virtuális államosításról" került szóba egy a magánnyugdíjpénztári befizetéseket továbbpumpáló köztes állami nyugdíjalap létrehozása útján, amely lehetővé tenné, hogy a magánnyugdíjpénztári befizetések költésvetési bevételként legyenek figyelembe véve. Egy kicsit később Somi András a portfolio.hu-n közölte azt az értesülést, hogy az IMF és az EU képviselői elvágták a költségvetési mozgástér kiterjesztését a "magánnyugdíjpénztári trükk" mentén. Az utolsó értesülések végül is igaznak bizonyultak, a 29 pontos csomag nem támaszkodik a magánnyugdíjpénztári trükkre. De mi is lett volna ez a trükk pontosan? És ami talán még érdekesebb, lenne-e racionális érvelés a magánnyugdíjpénztári befizetések költségvetési bevételként való feltüntetése irányában? Előre bocsátom, hogy a véleményem szerint létezik ilyen racionális érvelés.

Az ezer sebből vérző uniós szintű fiskális szabályozás alapdokumentuma az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezmény tökéletlen mutatókra koncentrálva kivánja korlátozni a tagállamok fiskális mozgásterét. Az államadósság GDP arányos mértéke mint mutató csak az explicit módon kibocsátott államadósságot veszi figyelembe, de az állami jóléti rendszerek által folyamatosan termelt állami ígéreteket, az implicit államadósságot nem. Az állami nyugdíjrendszerek implicit állami adósságállománya talán a legnagyobb falat. Egy-egy nyugdíjjárulék befizetés nem pusztás bevételt jelent az államháztartás társdalombiztosítási alrendszerének, hanem egyszerre egy növekményt a jövőbeli nyugdíjkifizetésekben testet öltő állami kötelezettségállományban is. A létező demográfiai folyamatok mellett minden egyes befizetéshez kötődően a vonatkozó jövőbeli TB nyugdíjkifizetésfolyam jelenértéke magasabb, mint a kapcsolódó - jelenben teljesülő -járulékbefizetés. Paradox módon az állam implicit adóssága folyamatosan növekszik az állami nyugdíjpillérbe való járulékbefizetéseknek köszönhetően. Az állam implicit adósságának a növekedését az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum nem korlátozza. Mi több indirekt módon még ösztönzi is a magas implicit államadósság fenntartását azon államok körében, amelyek korábban megreformálták a nyugdíjrendszerüket egy fedezett nyugdíjpillér bevezetése által.

Hogyan is viszonyul egy fedezett nyugdíjpillér bevezetése az implicit államadósság felhalmozódásához? Először is a fedezett nyugdíjpillér a konstrukciójából fakadóan nem keletkeztet implicit államadósságot. A fedezett pillér vagyona és kötelezettségei megegyeznek egymással, annak jövőbeli nyugdíjkifizetései pontosan akkorák lesznek, mint amekkora kifizetésekre a megtakarítások forrást teremtenek az egyén szintjén. Amikor a fedezett nyugdíjpillér bevezetésre kerül akkor egy hosszú költségvetési pénzügyi áltmenet veszi kezdetét. Egyrészt amennyiben a fedezett pillér bevezetésével párhuzamosan a többnyire növekvő implicit államadósságpálya mentén működő társadalombiztosítási pillér időskori jövedelemhelyettesítési várománya ("mandate") csökken akkor a fedezett pillér bevezetése legalábbis lelassítja az implicit államadósság felhalmozódásának az ütemét. A fedezett pillér bevezetése tehát a felelős költésvetési gazdálkodás irányába ható intézkedés. A fedezett pillér bevezetése azonban az államháztartási hiány mértékére felfelé ható pressziót fejt ki pótolni kell ugyanis azokat a reform után a magánnyugdíjpénztárakba folyó járulékbefizetéseket, amelyek a reform előtt a folyó nyugdíjkifizetéseket finanszírozták a felosztó-kirovó rendszerű TB nyugdíjpillérben. A folyó TB nyugdíjkifizetések finanszírázához szükséges immár hiányzó forrásokat alapvetően két módon lehet előteremteni. A közgazdászok által tipikusan kívánatosnak talált megoldás szerint az államháztartás más területein érvényesített kiigazítás által kell előteremteni a szükséges forrásokat. A megoldás kézenfekvő, de alapvetően azt sugallja, hogy a problémát át kell tolni egy más közpolitikai területre és azt annak problémájává kell tenni. Az ellenpontként kínálkozó megoldás az, hogy az állam elfogadja az államháztartási hiány magasabbra emelkedését éppen a nyugdíjreform által okozott átmeneti finanszírozási igény mértékének megfelelő összegben. Ugyan sok érvet lehet felhozni a kiigazításból való finanszírozás dominanciája mellett, de a hiányból való finanszírozás sem (teljesen) felelőtlen magatartás a szélesebb értelemben vett állami kötelezettségek dinamikája alapján. A nyugdíjrendszer implicit államadósságának a növekedési üteme ekkor is csökken! Ezzel párhuzamosan az államháztartási hiány megnövekedése egy hosszú átmeneten keresztül oda vezet, hogy az implicit államadósság egy része explicit államadóssággá konvertálódik. Most már tehát látjatjuk, hogy miért is bünteti a költégvetési gazdálodás szempontjából felelős nyugdíjreformokat végrehajtó tagállamokat az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum, amely csak az explicit adósságállomány és az államháztartási hiány mértékeit korlátozza az implicit államadósság dinamikájára való tekintet nélkül.

Az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezmény ezen súlyos hibája nem újkeletű felismerés. A korábbi vita e tárgyban egy elégtelen kompromisszumhoz vezetett, amely szerint a magánnyugdíjpénztári befizetéseket egy rövid (a nyugdíjreform átmenetek időtávjához képest feltétlenül rövid) átmeneti időszakon keresztül lineárisan csökkenő mértékben le lehetett vonni az államháztartási hiányból. Sajnos a költségvetési könyvelők, statisztikusok és nyugdíjközgazdászok egymást meg nem értő diskurzusából nem jött ki olyan eredmény, amely az implicit adósság dinamikáját is figyelembe veszi egy-egy állam államháztartási pozíciójának és intézkedéseinek az értékelésekor.

A fenti érvelés szerint a magyar Kormány legitim módon igyekezhetett volna az EU szintű megoldás hiányát egy magyar "költésvetéskönyvelési innovációval" megoldani és a magánnyugdíjpénztári bevételeknek legalább egy részét államháztartási bevételként feltüntetni. Ez egy a maitól különböző helyzetben egy Orbán Viktornak testhezálló konfliktus felvállalását is jelenthette volna Brüsszellel szemben a "magyar érdekek érvényesítése érdekében". A mai helyzetben azonban amikor a magyar költségvetési finanszírozása az IMF és az EU jóváhagyásától és hiteleitől függ (és ez akkor is igaz ha ma már újra ki tudunk bocsátani államkötvényeket) akkor a magyar Kormány nem volt abban a helyzetben, hogy szembemenjen az IMF és EU delegációk véleményével. A lengyel Kormány különben hasonló meccseket igyekszik játszani Brüsszellel. Itt jegyzem meg, hogy Lengyelország is bevezetett egy fedezett nyugdíjpillért, így az Európai Stabilitási és Növekedési Paktum számukra is olyan ösztönzőket teremt, amelyek a korábbi felelős reformok visszafordítása irányába hatnak. Szerintem az sem pusztán a történelmi lengyel-magyar barátságnak volt betudható, hogy a kormányfő első hivatalos útja Lengyelországba vezetett. Az az út valójában Brüsszelbe vezetett Varsón keresztül ahol egyeztetni lehetett, hogy a lengyelek hogyan igyekeznek érvényesíteni a pozíciójukat Brüsszel irányában.

Semmiképpen sem szeretném azt sugallva lezárni ezt a blogbejegyzést miszerint helyesnek tartanám ha magyar Kormány komoly erőfeszítéseket fektetne a jövőben egy olyan egyedi könyveléstechnikai megoldás elfogadtatása érdekében, amely lehetővé teszi a magánnyugdíjpénzári befizetések államháztartási bevételként való nyilvántartását. Éppen ellenkezőleg azt javasolom, hogy a magyar Kormány olyan EU szintű megoldás érdekében szálljon síkra, amely úgy jutalmazza a helyes irányú nyugdíjreformokat végrehajtó tagállamokat, hogy az implicit állami kötelezettségek dinamikája is tényezővé válik az egyes tagállamok fiskális pozíciójának értékelésekor. A helyzet most kedvezővé lesz, mert az EU szintű fiskális szabályozás nyilvánvalóan újragondolásra szorul a görög válság tükrében. A hasonló érdekű magyar és lengyel kormányzatok összehangolva emelhetnék ezt az ügyet az EU napirendjére az egymást követő magyar és lengyel EU soros elnökségi időszakok alatt.

Felmerült az ötlet, hogy az újonnan alakult magyar Kormány költségvetési mozgásterét a magánnyugdíjpénztárak államosításával vagy a pénztártagok számára az állami nyugdíjpillérba való át- vagy visszalépés megnyitásával erősítse. Az Index.hu által közölt írásukban Baksa Roland és Jenei Miklós azt állítítják, hogy Matolcsy Györgynek Surányi György adott ilyen irányú tanácsot. A portfolio.hu által közölt írásában Somi András közöl hasonló információkat és érvel az államosítással szemben. Miért is kerül szóba az államosítás? Tágabb értelemben mi lenne a teendője az új Kormánynak a magánnyugdíjpénztárak kapcsán a leendő nyugdíjasok érdekében? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a következő bejegyzés.

A magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetése tényleg hozzájárult és még a mai napig is hozzájárul az államháztartási hiány növekedéséhez, mert a rendszerbe átlépett aktív korban lévők a társadalombiztosítási járulékuknak egy részét immár nem az állami felosztó-kirovó finanszírozású pillérbe fizetik, így a jelenleg nyugdíjban lévők és a közeljövőben nyugdíjba vonulók állami nyugdíjának egy finanszírozási forrása kiesett-kiesik. Persze ez a kiesés csak rövidtávú megközelítésben és a tökéletlen államháztartási hiánymutató bűvöletében aggályos. Az magánnyugdíjpénztári pillér bevezetése nemcsak bevételektől fosztotta meg az államot, hanem az állami nyugdíjpillér kötelezettségfelhalmozódásának az ütemét is lelassította. A nyugdíjszakmában ezt a folyamatot gyakran úgy írják le, hogy a nyugdíjrendszer implicit adósságállományát explicit állami kötelezettséggé váltja a fedezett nyugdíjpillér bevezetése. Általában is elmondható, hogy a nyugdíjrendszerek akkor működnek helyesen ha azok diverzifikálják az időskori jövedelemforrásokat úgy, hogy az egyes jövedelemforrások kitettsége a különböző makrogazdasági, munkaerőpiaci, demográfiai és tőkepiaci sokkhatásokra tekintettel eltérőek legyekenek. Ennek a "több lábon állási kritériumnak" a magyar nyugdíjrendszer megfelel: az kisebb mértékben a tőkepiaci sokkoknak kitett tőkefedezett pilléren, nagyobb mértékben a munkaerőpiaci és demográfiai sokkhatásoknak kitett állami (felosztó-kirovó) pilléren nyugszik. Ezt az erényét a rendszernek érdemes lenne megőrizni még akkor is ha az EU költségvetési könyvelési rendszere és az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezményben agyonhangsúlyozott tökéletlen mutatók implicite ösztönzik a fedezett pilléreket korábban bevezető államokat e rendszerek visszaállamosítására. (Számunkra tehát nem az argentín államosítási példa, hanem sokkal inkább a jelenlegi lengyel kormány erre irányuló - ezeddig sikertelen - kísérlete a relevnáns mintapélda.)

Az új Kormánynak persze méltányolható az az igénye, hogy a beígért gazdaságpolitikai fordulat végrehajtásához javítson a költségvetési mozgásterén, de az nem helyes ha ezt a magánnyugdíjpénztárak államosításával teszi. Egy alaposabb elemzés lehet, hogy azt is kimutatná, hogy az állami nyugdíjrendszer belső hozamrátája magasabb, mint az államkötvények után fizetendő kamat, tehát az állam hosszú távon akár több kötelezettséget is vehet a hátára a magánnyugdíjpénztári vagyon átvételével, mintha egy hasonló forrástömeget az államkötvénypiacon keresztül szerezne be. (A nyugdíjrendszer belső hozamrátája az a (reál)kamat, amely a munkavállalói és munkáltatói járadékok folyamának a jelenértékét egyenlővé teszi az ezen hozzájárulások nyomán kelektező jogosultságok szerint kifizetésre kerülő nyugdíjpénzáramlások jelenértékével mondjuk egy életkori kohortra vonatkozóan.)

A fenti érveléssel persze nem azt akarom mondani, hogy a hazai magánnyugdíjpénztári rendszer hibátlan lenne vagy, hogy a Kormánynak érintetlenül kellene hagynia a nyugdíjrendszer ezen pillérét. A magánnyugdíjpénztári rendszer ma Magyarországon még nincsen kész, az abból való kifizetések szolgáltatási rendszerét még nem hozták tető alá, és ami a legnagyobb baj, a nyugdíjtőke kezeléssel kapcsolatos költségek kapcsán a magánnyugdíjpénztárak még ma is túlságosan magas költségeket számolnak fel. A magánnyugdíjpénztári vagyonkezelési költségek a PSZÁF honlapján (könnyen hozzáférhető módon) közzétett utolsó 2007-es adatok szerint 0.1%-0.98% között mozogtak a vagyontömegre vetítve, és a felső határ már egy szabályozási intézkedésnek köszönhetően kisebb, mint a 2005-ös 1.62%. Az állami szabályozás tehát már igyekezett leszorítani a vagyonkezelési költségeket, de a vagyonkezelői lobbi láthatóan jól működött, mert a költségplafont meglehetősen magasan húzták meg és a pénztárt nem választók besorolására vonatkozó automatizmus sem képes a létező piaci arányokat erősen befolyásolni. Számos kutatási eredmény igazolja, hogy a pénztárak között nincs a költségszintjük szerinti effektív verseny, a pénztárak közötti átigazolás nagyon ritka sok oknál fogva, így pl. a társadalom pénzügyi ismereteinek a színvonala miatt is. A magas költségek azért jelentenek problémát, mert azok a nyugdíjak értékéből vesznek el és kumulált hatásukban nagyon is sokat. Vegyünk például egy a munkaerőpiacra 22 éves korban belépő fiatalt aki ebben a kezdő évben 1 egységnyi befizetést eszközöl egy magánnyugdíjpénztárba. Tegyük fel, hogy az éves átlagos hozama az egyén nyugdíjportfóliójának 6% (kb. 3% reálkamat és 3% infláció). Ha a vagyonkezelési költségek 1 százalékpontot elvonnak a bruttó hozamból akkor 40 év múlva 62 éves korban nyugdíjba vonulna a hivatkozott egyén 7 egységnyi megtakarítást vehet birtokba a 22 évesen eszközölt befizetése alapján. Ha a vagyonkezelési költség "csak" 0.5 százalékpontra rúg akkor 8.5 egységnyi a kivehető összeg. A durván 21%-os különbség a 0.5 százalékpontos hozamkülönbözet alapján jól mutatja, hogy a magas kezelési költségek milyen drasztikus hatással vannak az egyének nyugdíjvagyonára különös tekintettel az életpálya korai szakaszán befizetett hozzájárulások esetében. Sok példa mutatja, hogy nem lehetetlen 0.5 százalékpont alá leszorítani a kezelési költségeket, pl. a svéd rendszerben az egyik alapértelmezett portfólió költsége csak 0.16 százalékpont, de a részvényeket is tartalmazó alapértelmezett svéd portfólió vagyonkezelési költsége sem haladja meg a 0.5 százalékpontot.

Mi lehetne tehát az új Kormány tevékenységének vezérfonala a nyugdíjpénztárakra vonatkozó szabályok megváltatoztatás terén? A pénztárak között az egyének átlépési magatartása által indukált verseny illúzióját el kell felejteni, de az állam megfelelő szabályozási beavatkozással kieszközölhet költségleszorító versenyt. Az első lehetőség az, hogy az állam egy (vagy akár kockázati profilonként egy) alapértelmezett portfólió vagyonkezelési tevékenységére költségalapú versenyt hirdet. Az összes olyan munkaerőpiaci belépő aki nem választ magának nyugdíjpénztárt és azok is akik más oknál fogva nyugdíjpénztár nélkül maradnak automatikusan ebbe a pénztárba kerülnének besorolásra, így a potenciálisan magas tag- és vagyonállományt egy adott időszakra elnyerő üzemeltetői pozícióért érdemes alacsony százalékosan kifejezett díj mellett is harcba indulni. Az állam némi társadalmi kommunikációs támogatást is adhat annak bizonyítására, hogy a vagyonkezelési költségek alacsony volta az alapértelmezett portfólióban komoly kumulált nettó hozamelőnnyel jár a teljes életpályára kitekintve. Ennek a megoldásnak a filozófiai indítattása a libertáriánus paternalizmus: dönts magad magadról, de az állam majd dönt okosan helyetted ha te nem élsz a döntés lehetőségével. A másik opció még erősebb állami beavatkozást feltételez. Ebben az esetben a jelenlegi és a jövőbeli nyugdíjpénztári tagokat nagyobb csoportokra osztják és e nagyobb csoportokra vonatkozó nyugdíjvagyonkezelési megbízásokat aukciók útján értékesíti az állam megintcsak a vagyonkezelési költségcsökkentés szempontja alapján. Természetsen az egyéni portfóliók kockázati profilja az életciklusban elfoglalt hely szerinti referenciaportfólióknak felelne meg és a pályázóknak kemény prudenciális feltételeknek is meg kellene felelniük.

A fent kifejtett vélemény lényege a következő. 1) A magyar magánnyugdíjpénztári rendszer több szempontból is tökéletlen, de annak rövid távú költségvetési célokkal motivált államosítása hiba lenne. 2) Erősebb állami szabályozó beavatkozásra szükség van a magánnyugdíjpénztári rendszerben, mert a pénztárak közötti - a tagok racionális pénztárváltási magatartása által indukált - verseny ideája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 3) A verseny vagyonkezelési költségeket leszorító hatását az államnak kell kieszközölnie jól tervezett aukciók útján. Az aukció(k) vagy egy a nyugdíjpénztárt nem választóknak kijelölt alapértelmezett pénztár vagyonkezelőjét jelölné ki vagy akár a nyugdíjpénztári tagság teljes körét kötelezően át lehetne terelni az aukciók rendszere útján leszorított költségszintű pénztárakhoz. A teljes tagállományt átterelő opció úgy is életképes lehet ha az átsorolt egyének dönthetnének arról, hogy nem csatlakoznak ahhoz a pénztárhoz, amely aukció útján elnyerte a számukra nyújtott nyugdíjvagyon kezelési szolgáltatások jogát; ez az alváltozat ismételten a libertáriánus paternalizmus szelleme által motivált. A kockázati profilt a közelmúltban bevezetett életkor specifikus kockázati profilok (vagy ahhoz hasonló) standardok rögzítenék.

Ebben a bejegyzésben nem tettem említést a máig is létező kötelező annuitásra váltási szabály veszélyeiről és a nyugdíjpénztár vs. nyugdíjalap dilemmáról sem, de meggyőződésem szerint ezek az önmagukban fontos ügykörök másodlagosak a magas költségszint jelentette állami beavatkozási igény volumenéhez képest. 

Közgazdasági és politikai körökben is széleskörű egyetértés van abban, hogy Magyarország csak a gazdasági aktivitás (a munkavállalási hajlandóság) növekedésén keresztül állhat hosszútávon is egészséges és fenntartható növekedési és fejlődési pályára. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy a magasabb munkerőpiaci részvételi ráta irányába nem vezet "királyi út", azt csak a gazdasági környezet olyan megváltoztatásával lehet elérni, amely egyszerre ösztönző a munkahelyteremtés és a munkavállalás irányába. A munkavállalás iránt (vagy éppen ellenében) ösztönző környezetnek integráns része a munkanélküli ellátórendszer és annak részletes szabályai. Az állami rendszerek reformjáról szóló viták szinte teljesen figyelmen kívül hagyták a munkanélküli ellátórendszert talán azért, mert ez a rendszer relatíve kicsi a kiadásait tekintve és már jelenleg is az Európában bevett normák szerint működik. De vajon ezek az "európai normák" helyes munkavállalási ösztönzőknek adnak életet?

A munkanélküli ellátórendszer passzív oldala a munkanélküliségi biztosítás - a hazai hivatalos nyelvezet szerint "álláskeresési támogatás" -arra szolgál, hogy enyhítse a fogyasztás visszaesését az önhibán kivül munkanélkülivé válást követő - álláskeresésre szolgáló - időszakban. Az európai gyakorlatban ezt a biztosítást egy kockázatközösséghez való kötelező csatlakozás útján nyújtják: a bérekre kivetett járulék egy része - tulajdonképpen a mindenkori foglalkoztatottak - fizetik a munkanélkülivé váltak (és persze nem a munkapiacra frissen belépő munkanélküliek) járadékát egy az álláskeresés szempontjából méltányosan hosszú (6-9 hónapos) időtartamra. (Az álláskeresési támogatás összegéről és a folyósítás hosszának a részleteiről itt olvashat.)

A kockázatközösség működtetésén alapuló munkanélküliségi biztosítás hatásos működtetése feltételezi azt, hogy az önkéntes szabálykövetés az általános norma, hogy az informális gazdaság kicsiny, illetve hogy az informális gazdaságban nem (vagy alig) lehet munkát végezni a hatóságok tudta nélkül az álláskeresési járadék folyósítása idején, illetve hogy a korrupció nem (vagy alig) jelent problémát a végrehajtásban. Közgazdasági szóhasználattal élve a rendszer akkor működik jól ha a "morális kockázat" alacsony szintű. Fennállnak ezek a feltételek Magyarországon?

Dél-Amerika több országában nem (sem) álltak fenn a fenti feltételek és ez inspirált némi innovációt a munkanélkülivé válók jövedelempótlása terén. Az alapötlet az volt, hogy egy kockázatközösségben való részvétel helyett az egyén megtakarítási kötelezettsége útján álljon rendelkezésre az álláskeresés időszakában a fogyasztás kisimítását lehetővé tevő összeg. A talán legsikeresebb chilei munkanélküliségi megtakarítási számla programról szóló Acevendo, Eskenasi és Pagés tanulmányt itt olvashatja. Itt találhatja azt a Hartley, van Ours és Vodopivec tanulmányt, amely empírikusan bizonyítja a chilei model helyes irányú - azaz a munkanélküli időszak során a munkahely keresési intenzitás és a munkanélküli időszak csökkenése irányába mutató - ösztönző hatásait. Itt olvashatja azt a van Ours és Vodopivec cikket, amely bemutatja, hogy egy Magyaroszághoz hasonló országban - Szlovéniában - is a kockázatközösség típusú munkanélküliségi biztosítás arra teremt kéztetést, hogy a járadékra való jogosultság teljes időszakát a munkanélkülivé váltak ténylegesen munkanélküliként töltsék, még akkor is ha képesek lennének megfelelő munkát találni egy rövidebb időszak alatt.

A munkanélküliségi megtakarítási számlák (unemployment insurance savings accounts - UISAs) alapötlete egyszerű: a morális kockázat csökken (vagy szélső esetben el is tűnik) ha az egyén csalással csak a saját és nem más pénzét szedheti ki. Fontos, hogy ha nem korábban akkor az aktív életpálya végén a munkanélküliségi megtakarítási számla egyenlegét (a befizetések hozmával együtt) az egyén birtokba veheti, az nem kerül be egy közös kalapba. Nincs értelme meghosszabbítani a munkanélküliként tölthető időszakot ha az ebben az időszakban élvezet jövedelempótlás valójában az egyén saját megtakarításait csökkenti.

Persze a munkanélküliségi megtakartítási számlák rendszere sem tökéletes, különösen nem az annak vegytiszta, azaz pusztán kötelező megtakarításra épülő változata. Ha kizárólag a kötelező megtakarítás a munkanélküli időszakra szóló jövedelempótlás forrása akkor sokan válhatnának munkanélkülivé mielőtt egy méltányosan hosszú álláskeresési időszak jövedelempótlását finanszírozni tudnák a munkanélküliségi megtakarítási számlájukról. Az erre a problémára választ adó megoldási módozatokról a következő bejegyzésben írok részletesen. Addig is az érdeklődők elolvashatják azt a Robalino, Vodopivec és Bodor cikket, amely ennek a problémának a megoldását is ecseteli. A következő bejegyzésben arról is írni fogok, hogy vajon tényleges tőkefelhalmozást kell elképzelni a munkanélküliségi megtakarítási számlákon vagy felosztó-kirovó finanszírozás is elképzelhető-e "névleges számlák" mögött. Az a kérdés is megválaszolásra vár, hogy a munkanélküli megtakarítási számlák rendszere hogyan illeszkedne a létező magyarországi társadalombiztosítási és munkanélküli ellátási szabály- és intézményrendszerekhez. Addig is örömmel veszem a blog olvasóinak a megjegyzéseit arról az véleményről, hogy a hazai munkavállalási hajlandóságot a munkanélküli ellátórendszer ösztönzőinek kreatív jobbítása útján is támogatni lehet és kell.