Felmerült az ötlet, hogy az újonnan alakult magyar Kormány költségvetési mozgásterét a magánnyugdíjpénztárak államosításával vagy a pénztártagok számára az állami nyugdíjpillérba való át- vagy visszalépés megnyitásával erősítse. Az Index.hu által közölt írásukban Baksa Roland és Jenei Miklós azt állítítják, hogy Matolcsy Györgynek Surányi György adott ilyen irányú tanácsot. A portfolio.hu által közölt írásában Somi András közöl hasonló információkat és érvel az államosítással szemben. Miért is kerül szóba az államosítás? Tágabb értelemben mi lenne a teendője az új Kormánynak a magánnyugdíjpénztárak kapcsán a leendő nyugdíjasok érdekében? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a következő bejegyzés.

A magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetése tényleg hozzájárult és még a mai napig is hozzájárul az államháztartási hiány növekedéséhez, mert a rendszerbe átlépett aktív korban lévők a társadalombiztosítási járulékuknak egy részét immár nem az állami felosztó-kirovó finanszírozású pillérbe fizetik, így a jelenleg nyugdíjban lévők és a közeljövőben nyugdíjba vonulók állami nyugdíjának egy finanszírozási forrása kiesett-kiesik. Persze ez a kiesés csak rövidtávú megközelítésben és a tökéletlen államháztartási hiánymutató bűvöletében aggályos. Az magánnyugdíjpénztári pillér bevezetése nemcsak bevételektől fosztotta meg az államot, hanem az állami nyugdíjpillér kötelezettségfelhalmozódásának az ütemét is lelassította. A nyugdíjszakmában ezt a folyamatot gyakran úgy írják le, hogy a nyugdíjrendszer implicit adósságállományát explicit állami kötelezettséggé váltja a fedezett nyugdíjpillér bevezetése. Általában is elmondható, hogy a nyugdíjrendszerek akkor működnek helyesen ha azok diverzifikálják az időskori jövedelemforrásokat úgy, hogy az egyes jövedelemforrások kitettsége a különböző makrogazdasági, munkaerőpiaci, demográfiai és tőkepiaci sokkhatásokra tekintettel eltérőek legyekenek. Ennek a "több lábon állási kritériumnak" a magyar nyugdíjrendszer megfelel: az kisebb mértékben a tőkepiaci sokkoknak kitett tőkefedezett pilléren, nagyobb mértékben a munkaerőpiaci és demográfiai sokkhatásoknak kitett állami (felosztó-kirovó) pilléren nyugszik. Ezt az erényét a rendszernek érdemes lenne megőrizni még akkor is ha az EU költségvetési könyvelési rendszere és az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezményben agyonhangsúlyozott tökéletlen mutatók implicite ösztönzik a fedezett pilléreket korábban bevezető államokat e rendszerek visszaállamosítására. (Számunkra tehát nem az argentín államosítási példa, hanem sokkal inkább a jelenlegi lengyel kormány erre irányuló - ezeddig sikertelen - kísérlete a relevnáns mintapélda.)

Az új Kormánynak persze méltányolható az az igénye, hogy a beígért gazdaságpolitikai fordulat végrehajtásához javítson a költségvetési mozgásterén, de az nem helyes ha ezt a magánnyugdíjpénztárak államosításával teszi. Egy alaposabb elemzés lehet, hogy azt is kimutatná, hogy az állami nyugdíjrendszer belső hozamrátája magasabb, mint az államkötvények után fizetendő kamat, tehát az állam hosszú távon akár több kötelezettséget is vehet a hátára a magánnyugdíjpénztári vagyon átvételével, mintha egy hasonló forrástömeget az államkötvénypiacon keresztül szerezne be. (A nyugdíjrendszer belső hozamrátája az a (reál)kamat, amely a munkavállalói és munkáltatói járadékok folyamának a jelenértékét egyenlővé teszi az ezen hozzájárulások nyomán kelektező jogosultságok szerint kifizetésre kerülő nyugdíjpénzáramlások jelenértékével mondjuk egy életkori kohortra vonatkozóan.)

A fenti érveléssel persze nem azt akarom mondani, hogy a hazai magánnyugdíjpénztári rendszer hibátlan lenne vagy, hogy a Kormánynak érintetlenül kellene hagynia a nyugdíjrendszer ezen pillérét. A magánnyugdíjpénztári rendszer ma Magyarországon még nincsen kész, az abból való kifizetések szolgáltatási rendszerét még nem hozták tető alá, és ami a legnagyobb baj, a nyugdíjtőke kezeléssel kapcsolatos költségek kapcsán a magánnyugdíjpénztárak még ma is túlságosan magas költségeket számolnak fel. A magánnyugdíjpénztári vagyonkezelési költségek a PSZÁF honlapján (könnyen hozzáférhető módon) közzétett utolsó 2007-es adatok szerint 0.1%-0.98% között mozogtak a vagyontömegre vetítve, és a felső határ már egy szabályozási intézkedésnek köszönhetően kisebb, mint a 2005-ös 1.62%. Az állami szabályozás tehát már igyekezett leszorítani a vagyonkezelési költségeket, de a vagyonkezelői lobbi láthatóan jól működött, mert a költségplafont meglehetősen magasan húzták meg és a pénztárt nem választók besorolására vonatkozó automatizmus sem képes a létező piaci arányokat erősen befolyásolni. Számos kutatási eredmény igazolja, hogy a pénztárak között nincs a költségszintjük szerinti effektív verseny, a pénztárak közötti átigazolás nagyon ritka sok oknál fogva, így pl. a társadalom pénzügyi ismereteinek a színvonala miatt is. A magas költségek azért jelentenek problémát, mert azok a nyugdíjak értékéből vesznek el és kumulált hatásukban nagyon is sokat. Vegyünk például egy a munkaerőpiacra 22 éves korban belépő fiatalt aki ebben a kezdő évben 1 egységnyi befizetést eszközöl egy magánnyugdíjpénztárba. Tegyük fel, hogy az éves átlagos hozama az egyén nyugdíjportfóliójának 6% (kb. 3% reálkamat és 3% infláció). Ha a vagyonkezelési költségek 1 százalékpontot elvonnak a bruttó hozamból akkor 40 év múlva 62 éves korban nyugdíjba vonulna a hivatkozott egyén 7 egységnyi megtakarítást vehet birtokba a 22 évesen eszközölt befizetése alapján. Ha a vagyonkezelési költség "csak" 0.5 százalékpontra rúg akkor 8.5 egységnyi a kivehető összeg. A durván 21%-os különbség a 0.5 százalékpontos hozamkülönbözet alapján jól mutatja, hogy a magas kezelési költségek milyen drasztikus hatással vannak az egyének nyugdíjvagyonára különös tekintettel az életpálya korai szakaszán befizetett hozzájárulások esetében. Sok példa mutatja, hogy nem lehetetlen 0.5 százalékpont alá leszorítani a kezelési költségeket, pl. a svéd rendszerben az egyik alapértelmezett portfólió költsége csak 0.16 százalékpont, de a részvényeket is tartalmazó alapértelmezett svéd portfólió vagyonkezelési költsége sem haladja meg a 0.5 százalékpontot.

Mi lehetne tehát az új Kormány tevékenységének vezérfonala a nyugdíjpénztárakra vonatkozó szabályok megváltatoztatás terén? A pénztárak között az egyének átlépési magatartása által indukált verseny illúzióját el kell felejteni, de az állam megfelelő szabályozási beavatkozással kieszközölhet költségleszorító versenyt. Az első lehetőség az, hogy az állam egy (vagy akár kockázati profilonként egy) alapértelmezett portfólió vagyonkezelési tevékenységére költségalapú versenyt hirdet. Az összes olyan munkaerőpiaci belépő aki nem választ magának nyugdíjpénztárt és azok is akik más oknál fogva nyugdíjpénztár nélkül maradnak automatikusan ebbe a pénztárba kerülnének besorolásra, így a potenciálisan magas tag- és vagyonállományt egy adott időszakra elnyerő üzemeltetői pozícióért érdemes alacsony százalékosan kifejezett díj mellett is harcba indulni. Az állam némi társadalmi kommunikációs támogatást is adhat annak bizonyítására, hogy a vagyonkezelési költségek alacsony volta az alapértelmezett portfólióban komoly kumulált nettó hozamelőnnyel jár a teljes életpályára kitekintve. Ennek a megoldásnak a filozófiai indítattása a libertáriánus paternalizmus: dönts magad magadról, de az állam majd dönt okosan helyetted ha te nem élsz a döntés lehetőségével. A másik opció még erősebb állami beavatkozást feltételez. Ebben az esetben a jelenlegi és a jövőbeli nyugdíjpénztári tagokat nagyobb csoportokra osztják és e nagyobb csoportokra vonatkozó nyugdíjvagyonkezelési megbízásokat aukciók útján értékesíti az állam megintcsak a vagyonkezelési költségcsökkentés szempontja alapján. Természetsen az egyéni portfóliók kockázati profilja az életciklusban elfoglalt hely szerinti referenciaportfólióknak felelne meg és a pályázóknak kemény prudenciális feltételeknek is meg kellene felelniük.

A fent kifejtett vélemény lényege a következő. 1) A magyar magánnyugdíjpénztári rendszer több szempontból is tökéletlen, de annak rövid távú költségvetési célokkal motivált államosítása hiba lenne. 2) Erősebb állami szabályozó beavatkozásra szükség van a magánnyugdíjpénztári rendszerben, mert a pénztárak közötti - a tagok racionális pénztárváltási magatartása által indukált - verseny ideája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 3) A verseny vagyonkezelési költségeket leszorító hatását az államnak kell kieszközölnie jól tervezett aukciók útján. Az aukció(k) vagy egy a nyugdíjpénztárt nem választóknak kijelölt alapértelmezett pénztár vagyonkezelőjét jelölné ki vagy akár a nyugdíjpénztári tagság teljes körét kötelezően át lehetne terelni az aukciók rendszere útján leszorított költségszintű pénztárakhoz. A teljes tagállományt átterelő opció úgy is életképes lehet ha az átsorolt egyének dönthetnének arról, hogy nem csatlakoznak ahhoz a pénztárhoz, amely aukció útján elnyerte a számukra nyújtott nyugdíjvagyon kezelési szolgáltatások jogát; ez az alváltozat ismételten a libertáriánus paternalizmus szelleme által motivált. A kockázati profilt a közelmúltban bevezetett életkor specifikus kockázati profilok (vagy ahhoz hasonló) standardok rögzítenék.

Ebben a bejegyzésben nem tettem említést a máig is létező kötelező annuitásra váltási szabály veszélyeiről és a nyugdíjpénztár vs. nyugdíjalap dilemmáról sem, de meggyőződésem szerint ezek az önmagukban fontos ügykörök másodlagosak a magas költségszint jelentette állami beavatkozási igény volumenéhez képest.