Minden bizonnyal javította Oszkó Péter politikai befolyásoktól független szakértői megítélését, hogy Orbán Viktor 29 pontos csomagja bejelentését követő napon a miniszterelnök beszédét zseniális politikai beszédként aposztrofálta, amely egyszerre nyugtatta meg a piacokat és lelkesítette a kormánypártokra szavazókat. Bár az MTV Ma Reggel című műsorában készült interjú a csomag tartalmával kapcsolatos bizonytalanságokra is felhívta a figyelmet mindent összevetve Oszkó nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy a csomag akár jó is lehet. (Talán a közönségre is figyelemmel az ATV Jam című műsorában Bánó Andrással beszélgetve már egy fokkal kritikusabb hangot ütött meg Oszkó.) A nyilván nem a gazdaságpolitikai vitákat élesíteni szándékozó interjú kapcsán most mégis egy olyan Oszkó állításra szeretném felhívni a figyelmet, amellyel érdemes vitába szállni. A volt pénzügyminiszter az egykulcsos adó híveként állította be magát, de azt is állította, hogy az egykulcsos SZJA nem javítja a foglalkoztatottságot, azt az alternatívaként felmerülő járulékcsökkentéssel lehetne elérni.

Magamat nem sorolom az egykulcsos SZJA feltétlen hívei közé. Egy olyan adórendszerben ahol a vagyoni típuaú adók súlya minimális, a fogyasztást terhelő adók regresszívek (mert az alacsonyabb jövedelműek a jövedelmük nagyobb hányadát fordítják fogyasztásra) lenne értelme progresszív típusú jövedelmi adókkal az adórendszer egészét lineárissá tenni. Persze egy második magasabb adókulcsnak nem a jövelemeloszlás derekánál, hanem inkább annak 75-85 %-os magasságánál kellene belépnie. Vegyük észre, hogy a másik jövedelmi típusú adó - a társasági adó - effektíve kétkulcsos progresszív adóvá válik a 29 pontos csomagban által kiterjeszteni javasolt 10%-os kedvezményes adókulcs révén ha a nagyobb vállalkozások tulajdonosait gazdagabbaknak tételezzük fel, mint a kis- és közepes vállalkozások tulajdonosait. Mindazonáltal fogadjuk el, hogy lehet indokolni az egykulcsos SZJA bevezetését mind "a gazdasági növekedés beindításának" a szükségességével, mind annak a söralátétes adóbevallási egyszerűsítési ígérettel való konzisztens mivolta miatt. Egy adójóváírás nélküli rendszerben ahol a kifizetéseknél levonják az egységes SZJA kulcsnak megfelelő adóelőleget az adóbevallás szükségtelenné válik. Azt majd a családmérettől függő preferenciális elem megjelenése teheti megint szükségessé. De maradjunk a tárgynál, tehát egykulcsos SZJA lesz Magyarországon.

Hogyan is szól a leegyszerűsített érvelés amellett, hogy az egykulcsos SZJA nem ösztönzi a foglalkoztatást míg a járulékcsökkentés igen? Egyszerű; mind az SZJA mind a járulékok a munkából származó jövedelmeket terhelik, de az SZJA az munkavállalókra a járadékok többnyire a munkáltatókra rónak ki terheket. Mivel munkahelyeket a munkáltatók teremtenek ezért az ő terheiket kell csökkenteni a foglalkoztatás növekedése érdekében. Jól hangzik, de vajon tényleg megállja a helyét ez az érvelés?

A közgazdasági elmélet szerint kompetitív munkaerőpiaci körülmények közepette a munkáért annak határtermékét fizetik ki kompenzáció gyanánt. A munkabérekre kivetett adók és járulékok bonyolítják a helyzetet. A munkáltatót a bérekre vonatkozó döntései meghozatalánál pusztán az érdekli, hogy a munkaerő bruttó költsége hogyan viszonyul a vállalati tevékenység jövedelmezőségéhez. A munkavállalót ellenben pusztán az érdekli, hogy az összes levonás utáni nettó bére mekkora, illetve esetleg az, hogy a fizetett járulékokért milyen befiztésarányos szolgáltatásra számíthat majd (pl. jövedelemfüggő nyugdíj.)

A bruttó munkaerőköltségre fókuszáló munkáltató és a nettó bérre hegyező munkavállaló megállapodását az alkupozícióik is befolyásolják. A könnyen "lecserélhető" munkavállalóknak a munkára rakódó összes terhet le kell nyelniük; ez SZJA vagy járuléknövekedés esetén csökkenő (reál)bérben ölt testet, míg a jobb alkupozíciójú munkavállalók el tudják érni, hogy a munkáltató állja a munkát terhelő elvonások egy részét.

Összességében tehát az adóék egésze - azaz a bruttó munkaerőköltség és a nettó bér különbsége idérve az SZJA és járulékelvonásokat is - számít akkor amikor a munkát terhelő adó- és járulékváltozások munkavállalókra és munkáltatókra való hatásait elemezzük. Ezzel szemben az, hogy az adó- és járulékelvonást kinek kell fizetnie jogi értelemben nem vagy kevéssé számít. Ez utóbbi paradoxon úgy érthető meg, hogy figyelembe vesszük a (reál)munkabéreken keresztül történő alkalmazkodást is.

Pusztán elméleti szempontból tehát Oszkó Péternek nincs igaza, az egykulcsos SZJA és az általánosan is csökkenő SZJA kulcs ha nem is azonnal, de rövid alkalmazkodási időszak után a munkáltatói terheket is csökkenti és így az ugyanúgy ösztönözheti a foglalkoztatást, mint a járulékok csökkentése. Az SZJA csökkentés egy részét bizony a munkáltatók lenyelhetik és le is fogják nyelni. (Ezen a ponton megérne némi elemzést, hogy a járulékcsökkentésnek az olyan formája - pl. a nyugdíjpénztári befizetések csökkentése -, amely a jövőbeli jövedelmek csökkenéséhez vezet hogyan hat a racionális munkavállalók magatartására, de a vonatkozó eszmefuttatás nem fér bele ebbe a bejegyzésbe. Röviden csak annyit, hogy ez az érvelés is Oszkó állítása ellen szólna.)

Ha az SZJA csökkentés és a járulékcsökkentés alternatívák a foglalkoztatás ösztönzésében akkor érthető, hogy miért az SZJA-hoz nyúl a Kormány néhány héttel a megalakulása után. Az SZJA a költségvetés általános bevételeként jelenik meg, a munkát terhelő járulékok pedig bizonyos állami alrendszereket finanszíroznak, mint az egészségügyi ellátórendszer, a nyugdíjrendszer vagy a foglalkoztatottság javítására hivatott aktív munkaerőpiaci szolgáltatások rendszere. Helyes tehát ha a járulékmértékek változtatására vonatkozó döntések az általuk finanszírozott alrendszerek átalakítására vonatkozó döntésekkel együtt születnek meg. Ezen rendszerek átalakítására vonatkozó részletes elképzeléseivel a Kormány még aligha álhatott volna elő.

Persze a közgazdasági elmélet és az egykulcsos adókhoz kötődő empírikus tapasztalatok nem feltétlenül fedik egymást. A hazai munkaerőpiac kompetitív mivolta is csak egy vad feltételezés, a reálbéreken keresztül megvalósuló alkalmazkodás sebessége is kérdeses, tehát Oszkó pozíciója mellett is hozhatóak fel érvek. Nézzük hát mit mondanak az egykulcsos adó bevezetésének hatásait elemző empírikus tanulmányok. A talán egyik legátfogóbb elemzést a Valutaalap három munkatársa Michael Keen, Yitae Kim és Ricardo Varsano tették le. A szerzők a foglalkoztatásra vonatkozó hatást ugyanolyan vitathatónak és kis volumenűnek értékelik, mint azt a vonatkozó irodalom különben a járulékcsökkentésre vonatkozóan is teszi és példálóznak azzal, hogy a munkaerőpiaci kínálati ösztönző hatás nem volt mérhető az orosz egykulcsos jövedelemadó bevezetéséhez kötődően. Azonban vannak más érdekes és markáns empírikus vonatkozások is. Kiderült például, hogy a feketegazdaság fehéredéséhez az egykulcsos adó tényleg hozzájárult Oroszországban és azt sem biztos, hogy a "flat tax" az alacsonyabb jövedelműeket terheli a magasabb jöveleműeknek kedvezve. Az egykulcsos adó újraelosztási hatása legalábbis kétséges és a gazdaság fehéredésén keresztül az progresszív adóktól elvárt újraelosztási hatást is fejthet ki.

Összefoglalva továbbra is vitatkozom Oszkó Péter véleményével, hogy az egykulcsos adó egyáltalán nem, míg a járulékcsökkentés feltétlenül a foglalkoztatás javulása irányába hat. Ha akár az SZJA vagy a járulékok csökkentésének van foglalkoztatási hozadéka akkor az némi reálbéralkalmazkodási időszak után hasonló hatás persze csökkentés mértékétől függően. A hivatkozott interjúban Oszkó Péter egy olyan állítást is tett, hogy amennyiben az adójóváírás kivezetése a SZJA-ból a minimálbér emelése nyomán nem vezet majd a legalacsonyabb jöveledelműek reálbérének a csökkenéséhez akkor az a vállalkozói terhek növekedésén keresztül a foglalkoztatási helyzet javulása ellen hat. Ennek az állításnak a kivesézése is megérne néhány szót, de ez már egy következő bejegyzés tárgya lesz.